57
A saint-mandéi üvegfolyosó
Ötven ember várt Fouquet-ra, s ő még arra sem vesztegette az időt, hogy egy pillanatig komornyikjával beszélgessen, hanem a külső lépcsőről egyenesen a szalonba ment. Barátai együtt voltak ott, és beszélgettek. A háznagy éppen készült a vacsorát tálaltatni, Fouquet abbé pedig fivérének visszatérését leste, és igyekezett távollétében a házigazda tisztét betölteni.
Midőn a házigazda belépett, az öröm és a szeretet moraja hangzott fel: Fouquet-t, aki a megtestesült vidámság volt, és adakozó természetű, szerették barátai, a művészek, költők és pénzemberek. Homloka, amelyről kis udvara le tudta olvasni gondolatait, és aszerint igyekezett cselekedni, homloka, amelyen sohasem szántott barázdát a gond, ezen az estén sápadtabb volt, mint rendesen, és nem egy embernek szemébe tűnt sápadtsága. Fouquet az asztalfőn foglalt helyet, és vidáman beszélgetett vacsora közben vendégeivel. Elmondta La Fontaine-nek Vatel kalandját, elmondta Pellissonnak Menneville és a sovány tyúk történetét, úgyhogy az asztalnál ülők mind hallották és viharos kacagás és gúnyolódás keletkezett, amely csak Pellisson bánatos kézmozdulatára szűnt meg.
Fouquet abbé, aki nem tudta, hogy fivére miért terelte a szót erre a tárgyra, csupa fül volt, és hasztalanul igyekezett Gourville vagy Fouquet arcáról leolvasni a magyarázatot.
Pellisson szólalt meg:
- Tehát Colbert úrról beszélnek?
- Miért ne - felelte Fouquet -, ha igaz, hogy a király megtette intendánsának.
Alig ejtette ki ezeket a nyilvánvaló szándékkal mondott szavakat, a vendégek egyszerre felzúdultak.
- Azt a fukart - mondotta az egyik.
- Azt az éhenkórászt - szólt a másik.
- Azt a képmutatót! - tette hozzá a harmadik.
Pellisson sokatmondó tekintetet vetett Fouquet-ra, aztán így szólt:
- Uraim, sértegetünk egy embert, akit egyikünk sem ismer: ez nem emberséges és nem okos dolog, és meg vagyok győződve róla, hogy a pénzügyminiszter úrnak is ez a véleménye.
- Tökéletesen - mondotta Fouquet. - Hagyjuk Colbert hizlalt tyúkjait, és törődjünk csak Vatel szarvasgombával spékelt fácánjaival.
Szavai eloszlatták azt a sötét felhőt, amely hirtelen elborította a vendégsereg kedélyét.
Gourville az asztali borral vidámította fel a költőket; az abbé pedig, mint minden értelmes ember, aki rá van utalva mások tallérjaira, olyan jól mulattatta a pénzembereket és a katonákat, hogy a vidám hangok zsivajában teljesen elpárolgott az iménti nyugtalanság.
A második fogásnál és az utóételnél a bíboros végrendelete volt a beszélgetés tárgya; azután Fouquet megparancsolta, hogy az édességekkel megrakott tálakat és likőröspalackokat vigyék az üvegfolyosóról nyíló szalonba. Ő maga az egyik hölgyet karon fogva vonult be, aki ezen az estén Fouquet kegyéből a társaság királynője lett.
Azután a zenészek vacsoráztak meg, a vendégsereg pedig fel és alá sétált az üvegfolyosón és a kertben. Langyos tavaszi éjjel volt, illatárban úszott a kert.
Pellisson odalépett Fouquet-hoz, és így szólt hozzá:
- Bántja valami?
- Nagyon - mondotta a miniszter -, kérdezze meg Gourville-tól.
Pellisson megfordult és La Fontaine-be ütközött. Kénytelen volt végighallgatni egy latin verset, amit a költő Vatelról faragott.
La Fontaine egy órája ezt a verset skandálta mindenfelé, és most kedvező helyen akarta újra érvényre juttatni.
Azt hitte, hogy megfogta Pellissont, de az kisiklott kezéből. Ekkor Loret-hoz fordult, aki a vacsora és a házigazda tiszteletére négysoros verset költött.
La Fontaine hiába akarta neki elskandálni versét, mert Loret a négysoros költeményét akarta elszavalni.
Ezután Chanost gróffal vallott kudarcot, mert őt meg Fouquet fogta karon.
Fouquet abbé megérezte, hogy La Fontaine, aki szórakozott volt, mint mindig, nyomába szegődött a két beszélgető embernek, és közbelépett.
La Fontaine tüstént a karjába kapaszkodott, és elszavalta versét.
Az abbé nem tudott latinul, és ugyanolyan taktusban mozgatta fejét, amilyenben La Fontaine a daktilusok és a spondeusok hullámzására illegette magát.
Ezalatt Fouquet az édességekkel megrakott asztalok mögött elmondta vejének, Chanost grófnak a történteket.
- Míg mi itt beszélgetünk, a felesleges embereket el kell küldeni a tűzijátékhoz - mondotta Pellisson Gourville-nak.
- Jó - felelte Gourville, és néhány szót súgott Vatelnak.
Utóbbi azután a hölgyeket, az ifjú piperkőcöket és vén fecsegőket kivezette a kertbe, a férfiak pedig a gyertyáktól megvilágított üvegfolyosón jártak fel és alá.
Gourville Fouquet-hoz lépett, és így szólt:
- Fouquet úr, mind itt vagyunk.
- Mind? - kérdezte Fouquet.
- Úgy van; számlálja meg a jelenlevőket.
Fouquet megfordult és számlált: nyolcan voltak.
Pellisson és Gourville karonfogva sétált, mintha különféle apró-cseprő ügyekről beszélgetnének. Loret és két tiszt ugyanígy tett, csak az ellenkező irányban.
Fouquet abbé egyedül sétált.
Fouquet a vejével járt fel-alá, mint akinek a beszélgetés teljesen leköti a figyelmét.
- Uraim - mondotta -, senki se nézzen rám járkálás közben, senki se mutassa, hogy rám figyel, sétáljanak tovább, magunk vagyunk, figyeljenek rám.
Mély csönd állt be, csak távolról hallatszott oda a mulató vendégeknek kiáltozása, akik a fák között helyezkedtek el, hogy jobban lássák a tűzijátékot.
Különös látványt nyújtottak ezek a férfiak, amint kis csoportokban járkáltak fel és alá, mintha minden csoport más tárgyról beszélgetne, pedig egyetlen ember szavára figyeltek, s az maga is úgy tett, mintha csak szomszédjával társalogna.
- Uraim - mondotta Fouquet -, kétségkívül észrevették, hogy barátaink közül kettő hiányzik ma; szerdai összejövetelünkön... Az istenért, abbé, ne álljon meg, semmi szükség rá, úgy is hall; kérem, járkáljon a legközömbösebb arccal, vagy, minthogy éles a szeme, álljon a nyitott ablakhoz, és adjon jelt köhögéssel, ha valaki közeledik.
Az abbé engedelmeskedett.
- Nem vettem észre, hogy barátaink hiányoznak - mondotta Pellisson, s ebben a pillanatban éppen hátat fordított Fouquet-nak, és ellenkező irányban haladt.
- Én pedig nem látom - mondotta Loret - Lyodot urat, akitől járadékomat kapom.
- Én pedig - mondotta az abbé az ablakból - nem látom kedves D’Eymeris barátomat, aki ezerszáz frankommal tartozik.
- Loret - folytatta Fouquet, komoran és görnyedten járva fel és alá -, maga nem kapja meg többé Lyodot-tól a járadékát, magának pedig, abbé, D’Eymeris nem fogja megfizetni az ezerszáz frankot, mert mindketten meghalnak.
- Meghalnak! - kiáltottak fel Fouquet barátai, és egy pillanatra félbeszakították színlelt sétájukat.
- Uralkodjanak magukon, uraim - mondotta Fouquet -, mert talán figyelnek minket. Azt mondtam: meg kell halniok!
- Meg kell halniok - kérdezte Pellisson -, azoknak a férfiaknak, akiket hat nappal ezelőtt életvidám és jövőjükben bizakodó embereknek láttam? Szent Isten! Mi az ember, ha a betegség egy csapásra végez vele?
- Nem a betegség - felelte Fouquet.
- Hát akkor van rá mód... - mondotta Loret.
- Nem lehet rajtuk segíteni. Lyodot és D’Eymeris urak életük utolsó napjának előestéjét töltik most.
- De miért halnak meg ezek az urak? - kérdezte egy tiszt.
- Kérdezzék meg attól, aki meggyilkolja őket - felelte Fouquet.
- Ki gyilkolja meg őket? Meggyilkolják őket? - kiáltották ijedten Fouquet barátai karban.
- Mi több, felakasztják őket - szólt Fouquet komor hangon, amely úgy hangzott a virágokkal, festményekkel ékes, bársonnyal és arannyal díszített üvegfolyosón, mintha temetésre kondulna meg a harang.
Önkéntelenül megállt mindenki; az abbé odahagyta az ablakot; a kerti fák lombja felett felröppentek az első rakéták.
A kertből örömrivalgás hangzott, és Fouquet egy pillantást vetett az élvezetes látványra.
Az ablakhoz lépett, barátai pedig a szavát lesve, mögéje álltak.
- Uraim - mondta -, Colbert parancsára két barátomat elfogták és elítélték. Colbert ki is fogja végeztetni őket. Mit kell tehát tennem?
- Láncos teringette! - kiáltott fel az abbé. - Ki kell tapostatni Colbert beleit.
- Nagyméltóságodnak - mondotta Pellisson - beszélnie kell őfelségével.
- A király, kedves Pellisson, aláírta a halálos ítéletet.
- Akkor pedig - mondotta Chanost gróf - a kivégzésnek nem szabad megtörténnie.
- Lehetetlen, hacsak meg nem vesztegetjük a börtönőröket - felelte Gourville.
- Vagy a Conciergerie89 igazgatóját - jegyezte meg Fouquet.
89 Szép, ódon palota a Szajna-parton, a Palais de Justice (igazságügyi palota) része; V. Károlyig királyi palotául szolgált, majd a királyi udvartartás épülete lett; élén magas méltóság, a concierge (udvarnagy) állt, a későbbiekben börtönül szolgált.
- Ma éjjel meg lehetne szöktetni a foglyokat.
- Ki vállalkozik rá?
- Én leszek a pénz vivője - mondotta Gourville.
- Én pedig a szóvivő - mondotta Pellisson.
- Szó és pénz - mondotta Fouquet -; ötszázezer frank a Conciergerie igazgatójának elég lesz, de ha kell, egymilliót is adunk.
- Egymilliót! - kiáltott az abbé. - Félannyiért megvásárolom fél Párizst.
- Tartsunk rendet - szólt közbe Pellisson -, ha tehát megnyerjük tervünk számára az igazgatót, akkor megszöktetjük a két foglyot. Amint kiszabadultak, fellázítják Colbert ellenségeit, és bebizonyítják a királynak, hogy bírósága nem csalhatatlan, mert fiatal, és könnyen túlzásba esik.
- Induljanak hát Párizsba, Pellisson, és hozzák vissza a két áldozatot - mondotta Fouquet. - A többit meglátjuk holnap. Gourville, adjon Pellissonnak ötszázezer frankot.
- Vigyázzanak, hogy bajba ne keveredjenek - mondotta az abbé. - Az ördögbe is, milyen nagy felelősség! Engedjék meg, hogy segítségükre legyek.
- Csend - súgta Fouquet -, jönnek. Ó, a tűzijáték valóban elragadóan szép!
E pillanatban a rakéták szikrái a közeli fák ágai közt hullottak le.
Pellisson és Gourville együtt lépett ki az üvegfolyosó ajtaján; Fouquet a másik öt összeesküvő társaságában lement a kertbe.